Kezdetek
A Philadelphia 76ers az 1984-es drafton 1/5-ösként választhatott a San Diego Clipperstől 1978-ban, World B. Free-ért a 77-es döntős csapat hatodik emberéért megkapott draftjoggal. A gárda ekkor tele volt legendákkal, azonban ketten pályafutásuk vége felé közeledtek már: Julius Erving, Bobby Jones túl voltak már a zeniten. Moses Malone és Maurice Cheeks csúcs közelben voltak 29 és 28 évükkel. Ebbe a miliőbe érkezett meg az Auburn egyetemről egy 198 centisnek mondott, de bizonyítottan 110 kilós energiagolyó, Charles Barkley.
Gyorsan akklimatizálódott a profiligához. 14 pontja mellé 8,6 lepattanót átlagolt, és a rájátszásban már dupla duplát hozott mérkőzésenként (14,9 pont 11,1 pattanó) a Főcsoportdöntőig jutó Sixersben. Beválasztották a legjobb újonc ötösbe.
A nyarat Moses Malone mellett töltötte, a támadópalánk alatti repertoárjának bővítésén dolgozva, minek meg is lett az eredménye második évére. A csapat legjobb lepattanózója (12,8) és második legjobb pontszerzője lett (kereken 20ponttal), és az All NBA második ötösébe kapott helyet.
További évek a Philly-ben
1986 nyarán a vezetőség (szerintem hatalmas baklövésként) elcserélte Moses Malonet Washingtonba, illetve 1986-87 előtt Julius Erving bejelentette visszavonulását, így ez elhalványította Barkley remek évét a 76ers drukkerek s a média szemében.
A szezon nyitányon 34ponttal 10 lepattanóval és karriercsúcs 14 gólpasszal jelezte, hogy “új sheriff van a városban”. Ebben az évben volt még egy olyan mérkőzése, ahol 25 pont mellé 25 lepattanót (köztük 16 támadó) szedett a Denver ellen. Megnyerte a lepattanózás kategóriát 14,8-as lepattanóátlagával.
Rájátszásban sajnos ismét az első forduló jelentette a végállomást, a Milwaukee Bucks mutatta fel a Stop táblát. Innen datálható Barkley karrierjében az az időszak, amikor egyéni csillogását nem kísérte csapatsiker. A vezetőség nem tudott megfelelő társakat találni.
1987-88-ban 13 év után elsőnek nem jutott Playoffba a 76ers. Az egyszem Hersey Hawkinson volt, aki minőségi játékerőt képviselt Chuckster mellett, így verejtékes alapszakaszok után általában könnyed kiesések jöttek a rájátszásban.
1989-90-es MVP választáson az is megesett vele hogy hiába ő kapta a legtöbb szavazatot az első helyre, mégis Magic Johnson lett a nyertes, mert a második és harmadik helyre leadott voksokkal megelőzte.
Philly-ben nyolc szezon is elég volt ahhoz, hogy a franchise legendái között emlegessék, gyakorlatilag minden fontos statisztikai adatban a gárda történetének négy legjobb játékosa között van (kivéve a gólpasszokat, ahol nyolcadik).
Ebben a 8 évben viszont megalapozta azt is, hogy a liga történetének egyik legvibrálóbb személyisége legyen. Szabadszájúsága sose volt meglepő. Egy alkalommal leköpött egy nézőtéren ülő kislányt. Mikor pályafutása után rákérdeztek az esetre, annyit felelt: “Életem egyetlen hibája volt, mert a mögötte ülő sz*rházi, szemétládára céloztam”.
Utolsó Philadelphiai évére 32-re változtatta a mezszámát (bár az már vissza volt akkor vonultatva Billy Cunningham tiszteletére de Barkley egyeztetett vele) Magic Johnson előtt tisztelegve, aki a 91-92-es szezon kezdetén vonult vissza meglepő hirtelenséggel a betegsége miatt (HIV fertőzés), s az NBA-ben rengetegen kijelentették, hogy nem hajlandók vele egyszerre pályára lépni.
Irány a Suns
1992 nyarán a Phoenix Sunshoz cserélték Jeff Hornacekért, Tim Perryért és Andrew Langért. Suns csapatában megvolt a megfelelő tűzerő, de hiányzott a keménység amit Chuck Wagon hozott meg. Még komplettebb kosaras lett, itt még nagyobb hangsúlyt fektetett a társak kiszolgálására, fejlesztette távoli dobásait.
Nyitó mérkőzésén 37 ponttal 21 lepattanóval (12 támadó oldali) és 8 gólpasszal nyitott a Clippers elleni győzelem alkalmával. A szezon hátralévő részén sem hagyott alább a lendülete 62:20-as mérleggel az NBA legjobbjai lettek, Sir Charles pedig MVP címet kiérdemlően húzta a csapatot 25,6 pont 12,2 lepattanó és 5,1 gólpasszos átlaggal.
A rájátszásban a Lakers, Spurs testén keresztül jutott el a főcsoport döntőig, ahol mindent eldöntő, hetedik mérkőzésre került sor a Seattle SuperSonics ellen. Shawn Kemp és Gary Payton (akik szintén nem a szerénységükről voltak híresek) a hatodik menet után telekiabálták a sajtót, hogy most jött el az ő idejük s megtalálták a hatástalanító gombot a Suns vezérén.
Lehet nem kellett volna. Az extramotivált Charles minden pontja s lepattanója után kikiabálta a Seattle-i kispadra az aktuális statisztikai sorát. Sajnos nem tudott minden kérdésre válaszolni az újságíróknak a győztes összecsapás után, mert 44 pontos és 24 lepattanós performansza után elment a hangja.
De a diadal és a teljesítménye zajosra sikeredett, ugyanis 1995-96 után újra döntőt játszhattak az arizonaiak. Megakadályozta viszont a mennybemenetelüket Michael Jordan és a Chicago Bulls, akik pályahátrányból nyerték meg a bajnoki címet. A második mérkőzés így is történelmire sikeredett, ugyanis a Finals történetében először fordult elő hogy a két szembenálló fél 1-1 játékosa is 40 pont felé jusson (Jordan és Barkley is 42 ponttal zárt).
Sajnos hasonló magasságba a rájátszásban már nem jutott Barkley és a Suns, két fájó vereség érkezett a későbbi bajnok Houston Rocketstől: előbb 2-0-ról, majd 3-1-ről bukták el a párharcokat Hakeem Olajuwonék ellen 1994-ben és 1995-ben.
1996-ban a 10. játékos lett az NBA-ben, aki elérte a 20000 pontot és 10000 lepattanót is, de a rájátszásban újra kiestek az első fordulóban a Spurs ellen. Ezek után cserét kért.
A Rakéták
Rossz ütemben került korábbi legyőzőjéhez, a Rocketsben már nagyon sok sérüléssel bajlódott és a csapat is elmaradt a korábbi szintjétől. Első Houstoni mérkőzésén (ami a szezon másodikja volt a csapatnak, mert az igazi elsőről eltiltották egy előszezonbeli verekedés miatt a másik Charles, a Knicks-es Oakley miatt) azonnal karrier csúcs 33 lepattanó labdával nyitott 20 pont mellett.
21 mérkőzésen, az első szezonbeli sérüléséig 20,7 pont, 15,2 lepattanó és 5,2 gólpassz volt az átlaga, s a csapat mérlege 19 győzelem mellett mindössze két vereség. 96-97 alapszakaszát 57:25 mérleggel fejezte be a Rakétavárosi alakulat, s a rájátszásnak egészségesen vághatott neki a nagy hármas (Drexler-Barkley-Olajuwon). Egészen a főcsoportdöntőig meneteltek, de ott az épp csúcson lévő Utah Jazz megállította őket.
98-99-es év előtt veteránminimumért hosszabbított, hogy le tudják igazolni Scottie Pippent. 1999/00 szezon bevallottan az utolsó éve volt. Számait még mindig szinten tudta tartani (14,5 pont és 10,5 lepattanó), de a teste jelezte, hogy itt a vége. 1999. december 8.-án utoljára lépett pályára a 76ers csarnokában, s a sors furcsa fintora úgy hozta, hogy ami itt kezdődött az itt is ért véget. Egy blokkolási kísérlet után szerencsétlenül fogott talajt s elszakadt a térdszalagja.
A csarnok majd felrobbant, amikor támaszkodva lesegítették a pályáról s hangos „Thank you, Charles!” rigmussal éltették. A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón sem hazudtolta meg önmagát Sir Charles. Felpockolt lábakkal ült, s kérdezi az egyik média munkatársát, hogy melyik kamera veszi. Mikor nagy nehezen megtalálja csak ennyit mondott: ” Innen szeretném üzenni az asszonynak, hogy szerintem ma elmarad a szex.”
Barkley személyiségét jól mutatja, hogy szezon utolsó meccsén, a Grizzlies ellen becseréltette magát a végére. Egy támadólepattanó után visszatett kosárral s összeszorított fogakkal fejezte be véglegesen a parketta koptatását. “Nem akartam, hogy úgy emlékezzenek rám majd, mint akit tolószékben vittek le pityeregve a pályáról, így addig nyaggattam Rudy-t (Tomjanovich), míg az be nem küldött.”
Sikerek
11-szer volt All-star csapattag 1987-től kezdődően 1997-ig bezárólag. Tagja volt a Barcelonai Dream Team csapatának illetve a kettesszámú Atlantai egységnek is. Sokoldalúságát mutatja, hogy mindössze a negyedik NBA játékos volt, aki elérte a 20000 pontot, a 10000 pattanót és a 4000 gólpasszt is, és Wilt Chamberlain után a második, aki 23000 pontot, 12000 pattanót és 4000 gólpasszt is össze tudott szedni karrierje alatt.
Folyamatos mismatchet jelentett mindenki számára, mert magasságbeli hátrányát agresszív játékkal és állandó pörgéssel kompenzálta, az alacsonyabbakat erővel, a magasabbakat pedig gyorsasággal verte meg. Beválasztották az NBA történetének 50, majd 75 legjobb játékosa közé, és tagja a Halhatatlanok Csarnokának.
Moses Malone kiváló diákjaként 2 rekordját is megdöntötte a támadólepattanók közt. 1987 márciusában 11 támadólepattanót szedett a második negyedben, s 13-nál állt az első félidő végén, ami a legtöbb a mai napig egy negyed valamint egy félidő alatt. Az igazán nagy legendákhoz méltón az alapszakaszbeli játékára még egy lapáttal rá tudott tenni.
Minden különcsége ellenére – vagy talán épp ezért – a korszak egyik legszórakoztatóbb játékosa volt, aki folyamatos botrányai, verekedései és eltiltásai mellett is óriási szurkolóbázissal rendelkezett, mert minden meccsen széttépett bárkit, aki közé és a győzelem közé állt.
Itt van előttem a jelenet, ahogy 1996-os, “hazai” olimpián az ellenfél időkérésénél kisétál a kezdőkörhöz, és a Village People együttes YMCA című számára elkezd vezényelni, majd az ikonikus koreográfiával táncoltatni a nézőket. Szerepelt több Hollywoodi produkcióban is (Space Jam, Modern Család).
Lezárás
Jelenleg a TNT-nél szakkommentátor, és az NBA-t körülvevő média egyik fő figurája – bár leginkább már nagyotmondásaival kerül a középpontba, szeret mindig a trendeknek ellent mondani, bármilyen kevés logika is van a mondandójában.
Sokat játékos pályafutása óta nem komolyodott, de ezért is kedvelem annyira a mai napig. Bill Walton mondta róla, miután beválasztották a Hall Of Fame-be: „Charles igazából Magic Johnson, Larry Bird és egy bulldog szerelemgyereke lehet. Mindent tudott a labdával akár Magic, nem lehetett meghatározni igazán a posztját, mint Larrynek, és úgy rászívta magát az ellenfélre, mint egy bulldog, amikor valaki betévedt az udvarára.” Ennél jobban én se tudtam volna körülírni.
